Dermesztően hideg szél fújt a mezőn.
Nem törődve vele, hogy a kabátomat össze sem gomboltam, és a tornacipőm, amibe sebtében beleugrottam otthon az előszobában, nem volt bekötve, bukdácsolva rohantam keresztül a magas fűben.
November volt, a hónap, amit a leginkább utáltam. Hideg volt, reggelente még koromsötét volt, amikor fel kellett kelni, és mire délután hazaértem, már megint alkonyodott. Most még nyomasztóbbnak éreztem az egyre közeledő sötétséget, mert meghallottam, mit mondott kétségbeesetten csengő hangon Louis a telefonban Harrynek. Rosszul lett, és nem tudja, hogy segítsen neki.
A gyomrom ha lehet, még jobban görcse rándult, ahogy kapkodva a jéghideg levegőt, rohantam a mező túlsó oldalára.
– Ella, lassíts!
Harry közvetlenül a nyomomban volt, és megállás nélkül kérlelt, hogy nyugodjak le. A zsákutca végében, ahol ott kellett hagynia az autót, sikerült utolérnie, mert idegességemben nem bírtam kinyitni a mezőt a folyón átívelő többszázéves kőhídig átszelő gyalogutat lezáró fémkaput kinyitni. Ő könnyedén beleakasztotta az ujját a kilincsbe, és én már löktem is ki magam előtt a kaput, hogy tovább rohanhassak.
Már ki tudtam venni a patakparton álló emberek alakját.
Griffin eszelősen a hajába túrva telefonált, emelt hangon követelte a diszpécsertől, hogy azonnal küldjenek egy mentőt. Kicsit lejjebb Niall görnyedt, és remegő kezekkel törölgette az arcán patakokban folyó könnyeket. Olyan sokkos állapotban volt, hogy észre sem vette, amikor elszáguldottam mellette, és fellöktem.
És Louis ott állt mellette.
Zokogott, akár csak egy gyerek, és a nevét ismételgette. Akkor már tudtam, hogy elkéstem. Néztem a fűben fekvő testet, és a tekintetem a patak békésen csordogáló medrére tévedt. Olyan békés volt. Pont mint az arca. De a víz folyt tovább, mint az élet.
Harry mellém ért, és acélerős ölelésébe volta a testemet, amint az végérvényesen megadta magát, és a lábaim erőtlenül összecsuklottak alattam.
Az élet folyt tovább, de a partján fekvő test nem mozdult többé.